Mikor szeretőnk könyörületesen távozik,
s engedi, hogy visszatérjünk a szerelem dolgaihoz,
mi vagy magunkba fogadjuk, mint a gazda,
vagy ütni fogjuk púpos dobját, hogy az egész világ
megtudja, kihez tartozik. Az én stílusom mindig inkább ez volt:
O a hold egy bodhran, egy bőrgong,
kirántva a Bak fedezéke mögül,
hányszor leemelném a magas kampóról ,
oldalamhoz szorítva keményen, mint egy géppisztolyt,
és kiverném belőle a lelket is, megint csak a bordáim alatti
hatalmas szív gyönyörűségére.
Ezer ütésem, mint meteorraj záporozott rá
lent, a Mare Imbrium boldog foltja felett,
ahol újra és újra elénekeltettem vele a nevét.
Amíg a Hold az enyém, kiáltottam, hajó nem fog elsüllyedni,
nő nem fog vérezni, férfi nem veszíti el az eszét -
de őszintén szólva, borzasztó voltam:
az idióta a gyűlésen, ahogy mondják,
tönkretette mindenkiét.
O királyok kérvényezték, hogy csomagoljam be.
Utolsó alkalommal váltam ki a pólómból,
és találtam egy kávé-sebet csípőtől csuklóig.
Két év telt el, mire egy lélek hozzám tudott érni.
Még a legkisebb érméje is megöl, hogy fenntartsuk a szerelmet,
megöl, hogy adjuk tovább. Minden, ami Camille Flammarionhoz fűz,
a Terres du Ciel első üres oldalát énekelve
egy lányért a szanatóriumból lefelé,
és a megjegyzése – hogy segíteni nem tud, csak tenni -
vállának őszinte sápadtságáról,
majd két évvel később, ugyanazt a könyvet kicsomagolva,
újból dedikálva tiszta kezeiben, szerelmemnek,
saját hold-pergamenjébe kötve.
